Már a Pompeji falfestmények megejtő bája és szépsége mutatja a festészeti ábrázolással kapcsolatos olyan mindennapos esztétikai igényt, hogy a természet egy darabkáját csempésszük otthonainkba. A reneszánsz korban kialakult és komoly minőségi fejlődésnek indult a táblakép és vászon olajfestmények készítése, a keresztény gyökerű művészetre jellemző tájkép, városkép, csendélet és figurális műfajokban. Az alkotás komplexitásában megjelenik a tér, szín, forma, tartalom egységben történő ábrázolása, aprólékos pontos környezeti megfigyeléssel.

A természetelvű festészet nem más, mint érthetően, a valóságos látványt megközelítően, bárki által felismerhetően tájak, tárgyak és emberek, megjelenítése a vásznon, farostlemezen, vagy bármilyen alkalmas felületen. A fényképezés feltalálása előtt a festészet a művészi értékeken és szerepen túl, egyszerűen a dokumetálás eszköze is volt, és így fejlődött egészen kifinomult fotórealisztikus magaslatokra is. Mai korunkban a realizmus, vagy természetelvű ábrázolás egyszerűen az absztrakt művészet koncepciójától való megkülönböztetést jelenti. A természetelvű festészet természetes témái a minket körülvevő természet, az erdők az ott lévő fák, a vizek, patakok, a távoli hegyek, a virágzó kertek mind az a lehetőleg zavartalan, vagy gondozott természeti környezet, a táj, melyben amúgy szívesen tartózkodunk.